Amikor megemlítettem az ismerőseimnek, hogy szeretném elkezdeni komolyabban a stand-up paddle-t, az első kérdés mindig az volt részükről, hogy mi a jó benne. Gyorsabb, mint a kajak? Nem. Kényelmesebb, mint a vízi bicikli? Nem. Akkor miért fogott meg ennyire? Kattintás után elárulom.

Először is dióhéjban tisztázzuk, miről is van szó. Itt már írtam róla korábban is, de bökszavakban ismételjük át: egy vitorla nélküli szörfdeszkán evezünk – állva. A deszka lehet merev testű vagy felfújható, én utóbbit preferálom a könnyebb szállítás miatt – lévén szó egy 3 méter hosszú, fél méter széles eszközről. De most ebbe gondoljatok bele! Ez minden, ami vízen tart… ugye, nem sok? :-)

És ez adja a különlegességét is! Szinte olyan, mintha a vízen járnál. Érezhető közelségben vagy a csillogó víztükörhöz, mégis felette magasodsz. Minden egyes apró lökést, pici hullámot a talpad alatt érzel és a testedet ehhez a mozgáshoz hangolod, hogy megőrizd az egyensúlyod. Mintha eggyé válnál a tóval. Egy tantrikus kapcsolat kezdete…

Mindig izgalommal tölt el, ahogy vízre teszem a deszkát. Az első fellépés is nehéz, ingatag szerkezet nagyon. A víz hűsít, a nap kellemesen melegít. Elkezdek feltöltődni. Óvatosan felegyenesedek, és a vízbe mártom a lapátom. Elindulok. A combjaim még görcsösen próbálnak megtartani, hogy ne zuhanjak a habok közé. A deszka eleje ide-oda kacsázik. Néhány csapás jobbról, majd balról. Kezdek ráérezni. Lábaim már nem remegnek, érzik a hullámokat. Egyre jobban beledőlök az evezőcsapásokba, sőt, a húzóoldal irányába még a deszkát is megbillentem kicsit. Érzem, hogy stabil vagyok.

Halk locsogással szelem a felszínt, magam mögött hagyom a Tagore-sétányt, a balatonfüredi strandokat, elhaladok a zátonyként magasodó kőoroszlán mellett, melynek pontos történetét homály fedi. Már nincsenek emberek a parton. Beljebb fehér vitorlákat látok, de mintha azok sem mozdulnának. Egyedül vagyok. Én meg a Tó meg a Nap. Teljesen kiengedek, élvezem a helyzetet, már nem is figyelek, hogyan evezek, merre megyek. Enyhén meditatív jellegű az egész szituáció, nagyjából így tudnám leírni:

Nah, igen… :-) Pontosan ennyire ijedtem meg én is, amikor tőlem kb. másfél méterre egy hatalmas(nak tűnő) csobbanás jelezte valamilyen ragadozó hal felszín alatti aktivitását… Majdnem vízbe estem tőle, de szerencsére négykézlábra ereszkedve sikerült visszanyernem az egyensúlyomat. Morogtam egy kevésbé pozitív jelzőt az illető uszonyosra, aztán folytattam utamat immáron tiszta fejjel. És ezt milyen jól tettem! A Balatonfüred és Csopak között található nádassal benőtt öböl számos látnivalót rejteget az odafigyelők számára.

Csendesen közelítettem meg a területet, ügyelve, hogy nagyon halkan evezzek. Óvatosságom jutalmaként megannyi szárcsát, búbos vöcsköt és tőkés récét tudtam egészen közelről megfigyelni. Egyesek süttették magukat a horgászstégeken, mások víz alá merültek élelemért, de akadt olyan is, aki fiókáit tanította úszni. Lassú, nyugodt közeledésem nem zavarta őket, szépen kikerültek, de nem repültek el. Az egyik vízből kiemelkedő építményen még egy nagy fehér kócsagot is sikerült észrevennem, bár közelebbről nem tudtam szemrevételezni, mert érkezésemre fenséges szárnycsapásokkal emelkedett a magasba.

Kikötöttem a deszkát egy oszlophoz, s a valószínűtlenül tökéletes felhőket néztem. A napsugarak a víztükörről visszaverődve táncoltak szemüvegem lencséin. Éreztem a cirógató szellőt, a testemet átjáró meleget és a természet csendes neszezését. A hátamra feküdtem, lehunytam a szemem. Teljesen kikapcsoltam. Boldogság öntött el. Szerelmes voltam.