Közeleg a tél. Ezt onnan lehet biztosan tudni, hogy Balatonfüreden kikapcsolták a jelzőlámpákat. A várost kettészelő 71-es út nyáron oly’ forgalmas, hogy a zebrán kívül szinte lehetetlen egyik partjáról a másikra jutni. Most szinte visszhangoznak lépteim az üres utcán, ahogy keresztül vágok rajta, pedig a közelben sem szűk sikátorok, sem magas épületek nincsenek. A buszmegállóban alig állnak. Sötét van, csendben várjuk a buszt.
Közeleg a tél. Érzem. Az irodában eddig tapasztalható nyüzsgés lágy zümmögéssé halkult, 3 óra után már érezhető a sötétség, villanyt kell kapcsolni. Nehéz így koncentrálni, a figyelem könnyen lankad, az ember könnyen belezsibbad egy-egy gondolatba.
Megérkezik a busz, jó estét kívánok a sofőrnek. Pedig nyáron is percre pontosan ugyanekkor gördül be, s olyankor még jó napot a köszönési forma. Furcsa dolog ez. Nemcsak a megállóban lézengtek, a járművön is csak néhányan kuporognak. Nem hallatszik lelkes élménybeszámoló, sem fülhallgatókból kiszűrődő ütemes lüktetés. Magunk mögött hagyjuk a közvilágítást, belemegyünk a feketeségbe. A Balaton csillogó tükre most csak sötét folt, de a domboldalban húzódó házacskák fénypettyei ellensúlyozzák a komorságot. Ahogy Csopakra érünk, mintha valami mesebeli faluba csöppentünk volna: girbegurba utakon száguld keresztül a buszunk, miközben a kivilágított ablakokon be-beleshetünk, mit csinálnak a háziak.
Közeleg a tél. Üresek az utcák. Az a pár járókelő is, aki még kint lézeng, inkább a kabátja rejtekébe bújik. Nem állunk meg, nincs kinek. Határozottan vesszük az irányt a Nosztori felé. Az unalomig ismert természeti formák most inkább csak elmosódott sziluettek, és csupán sejteni lehet, melyik alakzat mit takar. A dombtetőre érve megpillantom az idén felújított autós pihenőt. Mint egy sivatagi oázis hívogat barátságos küllemével és az éjszakát áttörő fényeivel. Kedvem lenne betérni, de mire e gondolat megfogalmazódik bennem, már régen elhagytuk magunk mögött. A motor halk berregése és az kanyargós út elálmosít. Jól esne szundítani egyet, amíg a busz különb, s különb tájakon visz keresztül. Ekkor azonban megpillantom Veszprémet és a bágyadtság máris a múlté. Egy város szétszórtan látható különböző méretű és színű fényei mindig eszembe juttatják tinikorom első nagy szerelmét, az Imperium Galacticát – már ami a videójátékokat illeti (még az ezredforduló környékéről). Ilyenkor máris elkezdek fantáziálni, melyik épület minek felelhetne meg a játékban.
Közben a busz észrevétlenül befut az állomásra. Leszállok. A varázs nem szűnik meg, valószínűleg azért, mert Veszprém pont annyira vadromantikus, mint én. Talán ezért is szeretjük egymást annyira. Történelmi épületek, titkos átjárók, tisztára, mint egy középkori regényben. Még évek múltán is tudok lépten-nyomon érdekességeket felfedezni. Ahogy hazafelé bandukolok, már keresem a szállingózó hatalmas hópelyheket és a levegőben terjengő semmivel össze nem téveszthető fűszeres forralt bor illatot. Hamarosan érezni fogom mindkettőt.
Megérkezem. Még nincs kedvem felmenni az albérletbe. Leülök egy padon, hátrahajtom a fejem, s a csillagokat nézem. Hideg van. Közeleg a tél. De ez nem baj. Mindennek megvan a maga ideje.
