Egy különös utazás története IV.

2015. szeptember 25. 09:44 - balaton | peti

veszprem2.jpg

Iskolásként sosem szerettem az őszt. Az tanévkezdés, ha nem is volt feltétlenül rossz, a korán kelés és tanulnivalók, házi feladatok miatt mindenképpen kevesebb vidámsággal kecsegtetett, mint a gondtalan nyári szünet napjai. Amióta befejeztem tanulmányaimat, másként tekintek az őszre. Fülembe csendülnek azok a szavak, melyek a levelek végeláthatatlan színorgiáját dicsérik vagy a változatos gyümölcsfelhozatalt említik pozitívumként, én mégsem ezek miatt kedvelem.

Számomra a zsúfolt, hangos, pörgő balatoni nyár után az elcsendesedést, a megnyugvást, a kifújást jelenti. Ilyenkor megváltozik a világ. Nem volt ez másként ma sem. Sokat voltam fent az éjjel, mégis meglepődtem a reggeli képen, ami fogadott. Az első igazán őszi nap fogadott. Összefüggő szürke dunyharéteg borította az eget, ameddig csak a szem ellátott, csak minimális szűrt fényt átengedve rajta. Óvatos szellő lengedezett, lágy, alig észrevehető esőpermettel kísérve.

Vettem fel kabátot, de csak a látszat kedvéért, igazából szükség még nem lett volna rá. Az arcomra tapadó, lágy vízcseppek jólesően simogatták bőrömet. A levegőben a nyugodtság illata terjengett. A település határain túl nem lehetett látni semmit a pára-, eső- vagy felhőtakaró miatt, egyedül a magasabb épületek emelkedtek ki tőlem valamivel távolabb. Olyan volt, mintha egy burokban lennék, nem létezne más, csak én és a város. És az egyes szám első személy használata teljesen helyénvaló, mert embereket alig láttam. Az egész helyzetnek volt egy kis poszt-apokaliptikus beütése a néptelenséggel, a csenddel, a látszólag lakatlan épületekkel és a nagyon visszafogott fényekkel. Mintha egy szépia hatású film szereplője lettem volna.

Még a zajok is megváltoztak körülöttem. A megszokott hangoskodás sehonnan sem hallatszott, az autók csendesen berregve követték az aszfaltra vetődő fénycsóváik által jelzett útvonalat. Türelmetlen dudálás, kiszűrődő basszus, felpörgő motorzaj nem volt semerre, csak szépen egymás után sorjázó járművek, melyek megannyi óriási fémhangyaként tartottak egy irányba. Már a puszta bámulásuk is álmosító volt. Pedig nem éreztem magam annak, se ásítással, se leragadó szemekkel nem küzdöttem. Inkább mintha egy éber álomba csöppentem volna, egy másik, alternatív-noir világba. Kellemes érzés. Írni kellene róla. De hogyan kezdjem? Iskolásként sosem szerettem az őszt.

komment
Címkék: utazás

A bejegyzés trackback címe:

https://itthonabalatonon.blog.hu/api/trackback/id/tr347820142

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása