A húsvét előtti hétvége napsütéses időjárása kiváló alkalmat adott arra, hogy egy kis Balaton-felvidéki csavargásra induljak. Nem terveztem nagy utazást, a balatonfüredi kilátókat akartam meglátogatni. Harmadmagammal indultam útnak, de vasárnap lévén, nem kapkodtuk el az első lépések megtételét: csak délután vettük hátunkra batyunkat, s kezdtünk neki a kiszemelt útvonal felderítésének.

Balatonarácsról indultunk, s a bevezető szakaszt a település kacskaringós utcái között tettük meg. Ez idő alatt sikerült megtalálni a kellemes utazó tempót, illetve a felszereléseinket is megfelelően beállítottuk. Erre szükség is volt, mert a rövid városi terep után, kirándulásunk nagy hirtelenséggel csapott át kalandregénybe illő utazássá. A térképről tudtam, hogy a vörös sáv jelzésű ösvényről az országos kékre kell majd áttérnünk, de az nem volt pontosan ábrázolva, hogy hogyan. Az egyik külvárosi utca vége táján pillantottam meg a keresett jelet, ami egy igen meredek, ugyanakkor kevésbé kijárt szakasz felé mutatott. Útitársaim kérdőn néztek rám, én meg csak mosolyogtam: „Ezért jöttünk, nem?” :-)

Azzal nekiindultam a hegynek. Jó 800 méteren keresztül csak előre hajolva, lógó fejjel haladtunk felfelé, de mikor felértünk, rögtön elfelejtettük az út nehézségét. Tisztás-szerű tetőre érkeztünk, nem volt sűrű erdő, így ráláthattunk az egész alattunk elterülő tájra: Balatonfüred különböző részeire és ikonikus épületeire, valamint a békésen csillogó, néhány hajót már vígan ringató Balatonra. Megálltunk pár percre, de nem pihenni, hanem gyönyörködni. Ugyanakkor tudtam azt is, hogy nem innen tárul elénk a legjobb kilátás, hanem a Jókai-kilátóból, ami utunk első állomása volt és hamarosan el is értük.

Nem tévedtem, a 3 szintes építményből még pazarabb kilátás tárult elénk, nemcsak Balatonfüredet, hanem a Tihanyi-félszigetet is teljes egészében beláttuk az apátsággal és a Nyereg-heggyel egyetemben, valamint Aszófő és Balatonszőlős piciny házait is egészen jól ki lehetett venni. Az idő nem volt teljesen tiszta, így nyugatabbra nem láttunk el, viszont északon a Bakony lankái azért kivehetők voltak. Mivel a tengerszint felett 300 méterrel voltunk, a szél is erősebben mozgott, sokáig nem pihengettünk a kilátóban, folytattuk utunkat.

Következő állomásunk a Koloska-völgyi pihenő volt, s a térkép tanúsága szerint könnyített, szintkülönbségek nélküli útvonalon keresztül juthattunk oda. Így is volt, főként erdészeti utakon bandukoltunk, csak arra kellett figyelnünk, hogy a változó jelzéseket követni tudjuk. E rövid szakasz zárásaként egy bércről ereszkedtünk alá, ami semmiben sem különbözött attól, mintha 1000 méteren felülről érkeztünk volna. A Koloska-völgyben padok, tűzrakóhely és esőbeálló várta a megpihenni vágyó kirándulókat.

Az ebéd elfogyasztása közben megvitattuk, hogy induljunk-e még tovább vagy forduljunk vissza Arács felé. Egyhangú pontozással a folytatás mellett döntöttünk, így sokáig megint nem tudtunk pihenni, mert a hátralévő távot mindenképpen világosban akartuk megtenni. Egy újabb turistaútvonalon indultunk el, ami egy darabig felnőtt fitnesz park-elemekkel volt tarkítva: minden megállónál egy tábla magyarázta el a sportolni vágyóknak, hogy milyen gyakorlatokból hányat végezzenek el, mielőtt a következő állomás felé indulnának.

Az idő hiányában mi nem próbáltuk ki ezeket az eszközöket, a Noszlopy Gáspár kilátó elérése lebegett csak a szemünk előtt. Kicsit fokoztuk a tempót, aminek meg is lett az eredménye: a tervezett idő előtt értük el az építményt. Nagy szintkülönbségeket a legutolsó, meredek, kilátóhoz vezető durván 600 méteres szakaszt leszámítva, nem kellett leküzdenünk. Elégedetten másztunk fel a legfelső szintre, hogy szétnézzünk.

Csodálatos panoráma fogadott bennünket, körben a Bakony hegyeivel, sőt, még a veszprémfajszi kálváriadomb márványstációit is felismerhettük, de legmegdöbbentőbb a Jókai-kilátó volt. Kb. 3 és fél órával korábban jártunk annak a tetejében, ami a mostani helyünkről elképzelhetetlenül távolinak tűnt és az is meglehetősen furcsa volt, hogy a korábban nyugatra található Tihanyi-félsziget majdnem szemben helyezkedett el velünk. Ilyen sokat jöttünk volna?

Végre szusszantunk egy nagyobbat az utolsó etap előtt, már csak egyetlen feladatunk volt: visszajutni Füredre. Ez viszonylag egyszerű feladat volt, éppen azért szeretek a Balaton partjáról túrára indulni, mert visszafelé – amikor már fáradtabb az ember – csak becélzom a tó tükrét és határozottan tartok felé. Most is így tettük, amíg az erdőből kiértünk, természetesen követtük a turistajelzést, de amint épített útra értünk, már nem foglalkoztunk vele. Időközben a felhők is ránk ijeszttettek, kissé beborult, az esőt azonban sikerült megúsznunk. Balatonfüredre már nagyon lassan haladva értünk be, a városon keresztül egyedül egy finom vacsora és egy forró fürdő ígérete vezetett keresztül. Azért a fáradságon túl, büszkeséget is éreztünk, mert nagyjából 18 km-t tehettünk meg egyetlen délután alatt, ami nem rossz teljesítmény, szezonnyitónak tökéletes, kíváncsian várom, vajon mit tartogat még 2014 túrázás szempontjából.