December 13-án részben ősmagyar, részben pedig egyházi hagyományokat őrzünk. Még a pogány, ősi időszakból maradt meg Luca, aki gonosz boszorkány volt, így a név sokáig nem volt divatos Magyarországon, illetve számos babona is kapcsolódik hozzá. Nőknek, asszonyoknak tilos volt dolgozniuk, nehogy ártó szellemekkel kerüljenek összetűzésbe, amelyek elriasztására fokhagymafüzért vagy –koszorút akasztottak az ajtófélfákra. Ezen a napon kezdődött meg a Luca-székének faragása is, amelyet pontosan karácsonyra kellett befejezni, így arra ráállva fel lehetett fedezni a boszorkányokat.

A vallási szokások Szent Lúciához kötődnek, aki valamikor a III-IV században élhetett Olaszországban. Édesanyja beteg lett, és az ő imádságainak köszönhetően gyógyult meg. Hálából apácának állt, s életét – amelyhez számos csodát társítanak – a keresztény egyháznak szentelte.

A Luca név a fény latin kifejezésből ered (lux), nem véletlenül december 13-án tartjuk a neve napját: a Gergely-naptár bevezetése előtt ugyanis ez volt a téli napforduló. A fényhez és élethez kötődő kapcsolata miatt a szemfájósok védőszentjének tartották, neve napján szokás volt búzát ültetni, amely karácsonyra kicsírázott, s ebből lehetett következtetni a jövő évi termésre.

A szemfájósok mellett – tiszta, szűzies élete miatt – házasságszerző szentként is tekintettek rá, így amelyik hajadon december 13-án levágott egy meggyfaágat, vízbe tette, s az kihajtott, biztos lehetett benne, hogy a következő évben megházasodhat. Sőt, azt is ki lehetett találni, ki lesz a szerencsés (vagy szerencsétlen J) férj: 12 papírlapra rá kellett írni 12 nevet, s egyet minden nap tűzbe hajítani, így karácsonyra csak egy név maradt: a jövendőbeli. Kevésbé türelmesek inkább ennek a gombócos változatát kedvelték: a 12 cetlit gombócba gyúrták, s fazékba dobták főni. Amelyik először feljött, az tartalmazta a leendő férj nevét.