A zene kedvelői rengeteg koncerten vehetnek részt egész évben országszerte. Néhány helyszín azonban kiemelkedik a kínálatból, ilyen például az orfűi Panoráma kemping domboldalába vagy a balatoni panoráma elé épített színpadok bármelyike. Azonban ezt még tovább lehet fokozni: a Nagyon Balaton rendezvénysorozat részeként 3 éve életre hívott kompkoncertek nem a Balaton parton, hanem konkrétan a tavon kerülnek megrendezésre. És hogy ez milyen élmény? Utánajártam.
Egészen idén nyárig nem tudtam egyetlen korábbi kompkoncertre sem elmenni, de amikor megtudtam, hogy egyik személyes kedvenceim játszanak, rögtön tudtam: most érkezett el az idő! Már napokkal előtte fohászkodtam, hogy ne legyen vihar és szerencsére aznap pont elkerültek a villámok bennünket, így mindenki nyugodtan szállhatott fel Tihanyban a kompra.
Jobban mondva kompokra. Mert kettő kompot is a koncert szolgálatába állítottak a Balatoni Hajózási Zrt. munkatársai, ebből nagyjából le is lehet szűrni, hányan voltunk: egy jármű maximális befogadó képessége 500 fő. Nem voltunk tele, de nagyjából háromnegyedig elfoglaltuk a rendelkezésre álló helyet, pont megkereshette mindenki a számára legkényelmesebb helyet – ebből is több volt ugyanis. Akik a zenekarra voltak főként kíváncsiak, azok a színpad elé tolultak, akik a tájban gyönyörködtek, a felső szinteken álltak, akik pedig inni szerettek volna valamit, azok besoroltak a büfé elé… :) (A sort szó szerint értem, mert ennyi ember kiszolgálása kicsit nehézkesen haladt, ezt érdemes észben tartani.)
Már ennyiből is látszott, hogy teljesen más jellegű eseményen veszek részt, mint megszoktam. Nem tudtam azt sem, hogyan néz ki a kompozás, merre megyünk vagy mi fog történni? Hamar választ kaptam. Első lépésben a két komp összekapcsolódott, még a part mellett. Enyhe izgalom futott végig az összegyűlteken, ahogy a vízi járművek egymáshoz közeledtek. Pár perc alatt egy nagy, lebegő tér jött létre, amelynek egyik szélén a színpad állt. Ahol hamarosan megjelent a zenekar és játszani kezdtek.
„Még a parton vagyunk, nem is megyünk be? Az elég szomorú lenne!” – ez jutott eszembe. De felesleges volt az aggodalmam, mert ahogy az első szám akkordjai felcsendültek, a kompok is megindultak. Lassan, alig észrevehetően, hangjukat elnyomta a színpadról áradó muzsika. Balázsék a szokásos átütő energiával játszották el számaikat, a közönség teljesen beleélte magát a harmadik-negyedik daltól kezdve, szinte el is felejtettük, hogy hol vagyunk.
De teljesen mégsem lehetett, mert két szám közötti, szusszanásnyi szünet alatt érezni lehetett a talpunk alatt halkan duruzsoló motort. Folyamatosan haladtunk, nem álltunk meg egy pillanatra sem, de hogy merre jártunk arról fogalmam sem volt, teljesen elvesztettem a térérzékelő képességemet a sötét és a színpad közelsége miatt. Viszont óriási élmény volt, mikor egy forduló alkalmával a színpad mellett előbukkantak a déli part fényei. Vagy az északié – nem tudom pontosan. Egyedül a tihanyi apátságot és a nem régen átadott Füred Hotel jól kivehető zöld fényeit ismertem fel teljes biztonsággal.
És ez a lassú, szüntelen mozgás a zenével kombinálva egyfajta hipnózissal ért fel. Éreztem, hogy nagyon-nagyon megnyugodtam, kicsit szinte megállt a világ, csak én vagyok és a tömeg, a zene, meg a Balaton. Egyszerre ugráltam, kiabáltam, hogy „Én már nem…” és éreztem közben, hogy béke van belül. És ezt láttam a zenekaron, illetve az ott lévőkön is. Az előadás végén mindenki megköszönte mindenkinek, hogy közösen részei lehettünk ennek az élménynek és csendben mosolyogva hagyta el a fedélzetet. Nem nagyon volt mit beszélgetni róla, aki ott volt, érezte, aki nem volt ott, az nem értené. A koncert elmúlt. A béke nem. Menjetek kompkoncertre!
