A hétvégén egy Balaton körüli study tour-on vettem részt néhány turisztikai egyesületes/tourinformos kollégával együtt. A tanulmányút célja egymás munkájának megismerése és a Balaton régióban rejlő szezonon kívüli lehetőségek bemutatása volt. Az előadásokon túl néhány alternatívát ki is próbáltunk: együtt tornáztunk Zalakaroson Katus Attilával, részt vettünk egy borkóstolón Badacsonyban, bejártuk a keszthelyi Festetics-kastély legújabb fejlesztéseit, esténként pedig különböző wellness-szolgáltatásokat vehettünk igénybe a szálláshelyünkön. A 3 nap legizgalmasabb programja azonban kétségtelenül egy kenutúra volt.

Evezni télen? – kérdezhetnétek. Naná! Méghozzá a Hévíz patakon, ami a híres neves tóból ered, így vize is hasonlóan meleg. Ez teszi lehetővé, hogy télen se fagyjon be, így a merész kalandorok lecsoroghassanak rajta. Mi is ezt tettük. Már a beszálláskor kiderült, hogy ez bizony felejthetetlen két óra lesz, mivel a többség nem rendelkezett komoly evezős múlttal. Sebaj, valamikor el kell kezdeni, a lehetőség adott volt. Szépen lassan kettes-hármas csoportokba verődtünk és megkezdtük a beszállást. Az első nagy sikongatásokra akkor került sor, mikor a kenu az új utazótól meg-megbillent, de az első ijedtség után mindenki megbékélt a ringó járművekkel.

Szépen libasorban indultunk útnak, a közlekedést nem könnyítette meg a szűk patakmeder, ahol alig fért el egymás mellett 3 csónak – hosszában. :-) Ezt azért kell hozzátennem, mert – ahogy korábban is említettem – a résztvevők nem számítottak kifejezetten rutinos kormányosoknak, így többször is megesett, hogy egy-egy kenu keresztbe fordult a vízen, a következő nem tudta kikerülni, a harmadik pedig természetesen lelkesen fényképezte az ügyetlenkedést. Mondanom sem kell, egy ilyen szituáció mekkora nevetést váltott ki az utasokból.

Az első néhányszáz méter megtétele után azonban már nyoma sem volt a kezdeti nehézségeknek, az evezők maguktól megtalálták a ritmust, a kenuk csendesen siklottak a vízen. De hogy ne legyen ennyire egyszerű dolgunk, arról a patak gondoskodott. Azzal még nem volt semmi probléma, hogy a kandikáló sáscsomókat és a sűrűbb felszíni növényzetet időnként szlalomozva kerülgetni kellett, de mikor az egyik kanyar után egy zsiliphez érkeztünk, azon kicsit elcsodálkoztunk. A szerkezet ugyanis betonból épült és csak a közepén hagytak egy szűk részt, ahol át lehetett menni rajta. Na, ez már inkább próbára tette a kormányosokat, néhány csónak egészen egyedi módon oldotta meg a keresztüljutást, de úgy gondolom, a lényeg, hogy mindenki egyben átért.

Ezek után azt hittük újabb meglepetés már nem érhet minket. Tévedtünk. Nem sokkal a zsilipes rész után, egy hídhoz érkeztünk, de olyan alacsonyhoz, hogy a kenu éppen átfért alatta – emberek nélkül… :-) Ahogy közeledtünk az építményhez, egyre hangosabban kérdeztük egymást, hogy most mi lesz? Aztán az egyetlen lehetséges megoldás mellett döntöttünk: lebuktunk. Persze, nem a vízbe, hanem a csónakon belül. Ki előre, ki hátra, attól függően a hajó melyik részén ült. Lapítottunk és vártuk, hogy a patak szépen lassan átvigyen a híd túloldalára. Izgalmas 10 másodperc volt. :-)

Egy ilyen közjáték után a „sima” evezés már semmi nehézséget és kihívást nem okozott, vígan lavíroztunk a növényzet között, teljesen feloldódott mindenki. A kikötés hozott még pár vicces jelenetet, mert nem volt kijelölt kiszállási pont, csak megálltunk a parton, ahol várt minket a kenuszállító autó, de mivel a patak mentén elég magas töltés volt, kissé nehézkesre sikerült a kikászálódás. Segítettük a másikat, ahogy tudtuk, ez is közelebb hozta egymáshoz a társaságot, igazi csapatépítő program kerekedett belőle. Miközben a buszunkat vártuk, megosztottuk az élményeket a többiekkel is, hogy akik még nem nevettek egy-egy mókás jeleneten, azok is megtehessék. Így szálltunk fel a buszra, mosolygós, kipirult arccal, akik pedig nem tartottak velünk, joggal irigykedhettek és fogadkozhattak, hogy legközelebb ők is mindenképpen kipróbálják ezt.