Egy különös utazás története – 2. rész

2014. május 02. 00:12 - balaton | peti

roadtonowhere.jpg

A hosszú hétvége ígérete vakmerően dacolt az óramutatók csigalassú vánszorgásával. Nem bántam, hogy szinte alig haladnak, csak az előttem álló 4 napra tudtam gondolni. Nem voltak nagy terveim, de éreztem, hogy jó lesz. Éreztem, hogy szükségem van egy kis pihenésre, egy kis szabadságra. Akkurátusan rendeztem el az irodai felszereléseimet, s egy nagy, megkönnyebbült sóhaj kíséretében indultam el a kijárat felé. A többiek köszönését csak távolról hallottam, egyedül az udvaron váró autót láttam magam előtt.

Bár szeretek buszozni is, most valami egészen másra vágytam. Ahogy a zárba illesztettem a kulcsokat, alig érezhető bizsergés szaladt át rajtam. Elmosolyodtam, s az ülésbe huppantam. A napfénytetőt billenőre állítottam, a bal oldali ablakot letekertem és előkerestem egy régi kedvencet a rádióban. Egy pillanatra még mozdulatlanná merevedtem, majd rákapcsoltam a gyújtást. A motor engedelmesen berrent, mintha már várta volna az indulást.

Kigurultam a kapun, magam elé rántottam a biztonsági övet és a sebességváltóra csúsztattam jobb kezem. A nap kellemesen sütötte a lehúzott ablakon félig kilógó karomat, de az autóban lévő meleg is jól esett. Úton voltam. Nem érdekelt a körülöttem lévő többi autós vagy a buszmegállóban váró emberek, de még a közelgő hétvége is kiment a fejemből. Úton voltam.

Csak figyeltem, hogyan tűnnek el a szaggatott sávok az autó alatt, fejemet kezemre támasztottam, élveztem a zene lágy vokálját és ütemes lüktetését. Még akkor sem húztam fel az ablakot, amikor egy nyári zápor meglepő hirtelenséggel borította be az úton lévőket cseppjeivel. Csak lustán beindítottam az ablaktörlőt, de azt hagytam, hogy kezemre és arcomra egy-egy csepp ráessen. Az eső amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt, maga után apró szivárványos párafelhőket hagyva az aszfalt felett.

A hosszú hétvége mást is utazásra ösztökélt, a 71-es út egészen benépesült, folyamatosan haladtak el egymást mellett a különböző márkájú gépkocsik. A lámpák sem egyhangú sárgán villogtak, hanem vidáman váltogatták színeiket. Én azonban ellentétes irányba tartottam. Lassan magam mögött hagytam a Balatont, már csak a tükörben láttam a csillogó víztükröt.

Ezzel egy időben mintha a valóságot is elhagytam volna. Mintha víz alól vagy egy burokból figyeltem volna mindent, ugyanakkor érzékeim abszolút tiszták voltak, s teljesen a környezetemre hangolódtak. Éreztem a korábban esett zápor frissességét, a medvehagyma rétek erős illatát és a frissen vágott fű szagát. Láttam a távoli dombok lankáin húzódó erdőket és az út mellett sorakozó bevetetlen szántók girbegurba barázdáit. Hallottam, ahogy az autó süvöltése kettévágja a madarak vidám csicsergését és hallottam a rádióból szűrődő különböző ritmusokat is. Éreztem, ahogy a szél a hajamat arcomba fújja és éreztem a sebességváltó finom rezgését is. Éreztem, ahogy szabályosan lüktetnek alattam a hengerek, és ahogy eggyé válok a tájjal.

Nem tudtam már, hol járok és hová megyek, de nem is volt fontos. Úton voltam és élveztem. Akár a világ végéig is el tudtam volna menni. Szeretek vezetni. Szabaddá tesz. 

komment
Címkék: utazás

A bejegyzés trackback címe:

https://itthonabalatonon.blog.hu/api/trackback/id/tr956103369

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása